Pavol Janik

1956 / Bratislava

Kékbe

Reggel óta lankadatlanul vetjük magunkat kékbe,
melynek víz és égbolt között hiányzik gyepűje.
Kékbe, hol halak úszópályái madarak légi útjaival
keresztezik egymást.
Kékbe, hol hajók lassú mozgása
repülőgépek csillogó törzsét metszi.
Kékbe,
mely akaratunk erejével
rendszerint homokos partra vet minket vissza
méghozzá egyéb tárgyakkal együtt,
halak, rákok és medúzák holt tetemeivel karöltve,
vízinövények foszlányaival közösen,
apró kövecsékkel,
Coca-Cola kupakjaival,
összegyűrt cetlikkel szövetségben
finom italok palackjaiba zárva.

Mindig újonnan olvassuk
és minden oldalról
eme betűmentes lapokat,
patyolatfehéreket, éltető Naptól,
mely jól tudja, kinek jár esély és kinek nem.

Betűmentes leveleket olvasunk
és dermesztőn értelmezzük őket.
Betűmentes leveleket olvasunk,
habos hullámokkal telesírtan,
melyekből élet sarjad,
hang, színek és istennők.

Ma istennők ivadékai népesítik be
világmindenség végtelen riviéráit.
Hitvallásuk a mezítelenség
s az isteni motorcsónakok, autók, strandok,
lakosztályok, zenék, filmek
s mindenekelőtt az isteni pasik.

A fagylaltos bódénál
századszor szerettem bele fejetlenül
az egyikbe.

Ez persze lényegtelen,
de ő volt az,
kihez néhány élmény, emlék
és egypár gyerek fűz.
Teljességgel és maradéktalanul
beleszerettem.

Közben a fagylaltos bódéból
molinós meztelen lányok mosolyogtak ránk
meg egy államférfi
fehér tengernagyi egyenruhában
kék háttérben,
mi éppenséggel lehetett volna víz vagy ég
s melyben atomtengeralattjárók és sugárhajtású
repülőgépek, neonhalak és szivárványos tangarák
egyformán jól tudtak volna mozogni.

Répás Norbert
409 Total read